A kis Fenyőfa és Hópihécske
A tekergő erdő tisztásának szélén állt egy magányos kis fenyőfa, árván majdnem egyedül egész éven át, már jó pár esztendeje. Ugyan tavasztól őszig, szállást nyújthatott, annak az énekes madár családnak, amely minden évben oltalmazó lombja alatt rakta fészkét, így szerencsére, ilyenkor akadt elég feladat számára. Védeni, óvni a kicsiny fiókákat, az eső, vagy a zord szél támadásaitól. Aztán amikor ősszel melegebb otthon felé repültek, ismét egyedül találta magát. Csak reménykedni tudott, hogy egyszer majd teljesülhet nagy álma, ünnepi ruhát ölthet és ő lehet a magasztos Karácsonyfa.
Nem messze tőle állt az erdészék takaros kis faháza, éppen a nagyszobába pillanthatott be az ablakon, így szinte részese lehetett távolról a családi eseményeknek. Már egész kicsiny korától fogva figyelemmel kísérhette a Karácsonyi ünnepek körüli nyüzsgést, készülődést, mely egész izgalomba hozta növekvő tűleveleit. Csodálattal, kicsit irigykedve nézte minden évben a feldíszített Karácsonyfát, amint a kipirult arcú gyermekek körbe – körbe táncolják. Amikor már elég magas fenyővé cseperedett, várta, hátha őt választja a családfő, amikor Karácsonyfa keresésre indult az erdőbe. Nagyon elszomorodott, amikor nem rá esett a választás, sőt még sértve is érezte magát, amikor az erdész megjegyezte, „ennek a fenyőnek kajla az alsó ága, nem való ez Karácsonyfának”, azzal tovább haladt. Gondolta magában a kis fenyő, már belőlem soha nem lehet karácsonyfa? Bánatában, szinte lekonyultak ágai.
Teltek múltak az évek, mára már sudár, nyalka fává nőtte ki magát a kis fenyő. Ismét közeledett a tél, az énekes madarak is útra keltek, így megint egyedül maradt. Az idő, csikorgó hidegre fordult, szaporán gyülekeztek a hófelhők az égen.
Az egyik kövér hófelhőben csücsült, Hópihécske, a csintalan kis hópehely. Egy pillanatig sem tudott nyugton maradni, szeretett volna már szállingózni a föld felé. Addig csiklandozta a hófelhő bajuszát, amíg az egy nagyot nem tüsszentett, így Hópihécske elindulhatott társaival a nagy kalandra. Ráfeküdt egy kevély szellő hátára és repült-repült hintázott a föld felé.
Amikor már eléggé közel ért a földhöz, kereste az alkalmas helyet, vajon hol telepedhet meg? A választása, egy tisztás szélén álló kis fenyőre esett. Látta, hogy egyedül árválkodik és úgy vélte, biztosan jó lesz vele egy kicsit beszélgetni a világ dolgairól.
- Hahó, te kis fenyőfa, megengeded, hogy a csúcsodra szálljak? – szólította meg a fenyőt.
- Nem bánom, gyere nyugodtan, úgy is unatkozom. Olyan egyedül állok itt, mint az ujjam – válaszolta szomorúan a kis fenyő.
- Ne bánkódj. Meglásd, felvidítalak! – simogatta meg tűlevelét Hópihécske.
- Hogyan tudnál te rajtam segíteni, hiszen olyan csepp vagy? – nyugtázta a kis fenyő.
- Azért csak mond, mi bánt? – erősködött hópihe.
- Na, jó nem bánom, ha annyira akarod, elmondom mi az én bánatom. Tudod, közeleg a Karácsony és nemsokára jön az erdész, hogy karácsonyfát keressen a családnak. Amelyet aztán szépen feldíszítenek, és ott állhat a nagyszoba fő helyén csodálatosan pompázva. Eddig egy évben sem választottak engem, mert én csúnya vagyok, sőt még kajla is az alsó ágam. Érzem, az idén is ez lesz a helyzet, nem kellek én senkinek sem. – sóhajtott egy nagyot a kis fenyő.
- Ez butaság, hiszen olyan fess, magas karcsú vagy, nekem is rajtad akadt meg a szemem, egyáltalán nem vagy csúnya – vigasztalta hópihe.
Amint így cseverésztek, egyszer csak megjelent a tisztás szélén az erdész a kisfiával közelítve az erdő felé. Hideg volt, csak úgy csikorgott a hó a talpuk alatt, viszont a nap szikrázóan sütött, éppen megfelelő volt az idő egy szép karácsonyfa kiválasztására.
- Biztosan a legszebb fenyőért jönnek – suttogta a kis fenyő újdonsült barátjának. Aztán délcegen kihúzta magát, hátha mégis csak észreveszik őt.
Törte kicsi fejét Hópihécske, hogyan segítsen barátjának. Aztán bevillant az ötlet. Szembefordult a napocskával, összeszedte minden erejét, az összes kristályát a nap felé fordította, amelyeken a napsugarak tündökölni kezdtek. Úgy csillogott, mint a legfényesebb csillag, ezüstbe fonva a kis fenyőt. Amint közelebb ért az erdész a kisfiával, már csak úgy ragyogott szikrázott az egész fenyőfa.
- Édesapám, nézd milyen csodálatos ez a fenyőfa, én őt választom Karácsonyra! – állította meg édesapját a gyermek.
- Tényleg, nézze meg az ember! Milyen derék fenyőfa lett abból a kis kajla ágú fából, eddig észre sem vettem! – tolta hátra sapkáját az erdész. Nem is kell tovább keresnünk ez lesz az idei ünnepi fánk.
- Na, látod, hogy nem vagy csúnya? –súgta, huncutul a fenyő fülébe Hópihécske.
A kis fenyő, nagyon boldog lett, hiszen teljesült legnagyobb álma, ő lehet az erdész család Karácsonyfája a szeretet ünnepén. De mi lesz Hópihécskével? – villant át fejében egy kósza gondolat, hiszen ha őt beviszik a meleg szobába, elveszíti kis barátját!
- Hópihécske, el kell válnunk, nem jöhetsz velem a házba, mert az nem tesz jót az egészségednek! – fejezte ki aggodalmát.
- Sose félts engem kis fenyő, tudok én magamra vigyázni! – azzal belekapaszkodott egy kóbor szellő szoknyájába, és huss, elrepült. A kis fenyő kicsit szomorúan pillantott utána, úgy vélte biztosan többé már nem is fogja látni újdonsült barátját.
Elérkezett a Karácsony este, a mi kis fenyőnk teljes díszruhában pompázott a nagyszoba fő helyén. Csak úgy csillogott villogott rajta a sok dísz, szaloncukor, égő fűzér, melyet büszkén viselt. Amikor a gyermekek, csillogó szemmel csodálták őt, nagyon boldog volt, hiszen valóban részese lehetett ünnepüknek, már nem csak az ablakon keresztül kellett kukucskálnia. Még nagyobb lett az öröme, amint a tisztás felé pillantott és meglátta kis barátját, Hópihécskét, amit jégvirág ruhájában öltözve mosolyog rá, az ablaküvegről. Gondolta magában, milyen huncut ez a kis hópihe, csak kitalálta, hogyan töltsék együtt az ünnepet. Aztán boldogan összekacsintott a két barát. Tudjátok gyerekek, amikor jégvirágot láttok az ablaküvegen, az bizony nem más, mint Hópihécske, aki fenyő barátját látogatja meg Karácsony Szent este, hogy együtt tölthessék a szeretet ünnepét.
Mary T. Csajághy
